Évek óta hiányzott erről az oldalról egy egyfajta bemutatkozás. Íme:

Egy korábbi újságcikkel kezdeném papi hivatásomról és utána az azóta eltelt időről.

Papi arcélek  -  Tudomány helyett lelkipásztorkodás újságcikk a Keresztény Életben - Varga Péter plébánossal

Ötödik, legkisebb gyermekként látta meg a napvilágot 1971-ben Vácott. A munkás szülők fia Pencen nőtt föl, életének szerinte legnagyobb ajándéka a hívő család és a testvérei: - Ez fontosabb a számomra, mintha gyermekkorunkban jólétben éltünk volna. Az általános iskola hetedik osztályába járt, amikor megismerkedett a plébánosuk unokaöccsével, Barsi Balázs ferences szerzetessel, aki megkérdezte tőle, nem akarna-e egyházi iskolában továbbtanulni. Akart. És Barsi Balázs a “szárnyai” alá vette. Így lett az esztergomi ferences gimnázium diákja. - Ő az, aki - Várszegi Asztrik mellett - sokat adott nekem. Isten felé terelt. Rajtuk kívül még sok olyan pappal megismerkedhettem, akik nagy  hatással voltak rám, például a káplán atyák általános iskolás éveim alatt. A családban csupán egy pap-rokon volt, az édesapja révén - Varga Mihály, az Örökimádás-könyv szerzője. Az édesanyja közvetlenül a pappá szentelése előtt árulta el: mindig azért imádkozott, hogy a legkisebb fia pap legyen. - Azelőtt nekem erről, egy szót sem szólt. Noha, nagy hatással voltak rá a szerzetesek, s az általuk fenntartott középiskolában érettségizett, nem érzett igazán hivatást a szerzetesi életre. - Persze, megfordult a fejemben, hogy szerzetes leszek. De nem volt vonzó a számomra a zárt, kolostori élet. Egyszerűen, nem tudtam magam elképzelni egy kolostorban. Emberek között szerettem volna élni, és Isten felé vezetni őket. Bár a papságra szóló meghívást gyermekkora óta érezte, a végső elhatározás azonban csak az érettségi előtt született meg benne. Budapesten, a Központi Szemináriumban készült a jövőre. Az ötödik év végén megszerezte a bakkalaureátusi fokozatot. - Főpásztorom, Keszthelyi Ferenc váci megyéspüspök szívesen felszentelt volna korábban is. Én viszont nem éreztem úgy, hogy készen állnék a szentelésre idő előtt. Ő azt akarta, hogy a szentelésem után tovább képezzem magam külföldön. Tudtam, hogy nem akarok elvont tudományos kérdésekkel foglalkozni. Ezért a diákonus-szentelés után köztes megoldásként egy évet Bécsben, a Pázmáneuzmban tölthettem, ahol nyelvtanulás mellett az egyetemen Újszövetséget tanultam és egy kicsit a keleti vallásokról is. Egyelőre én vagyok az utolsó „pázmánita” - de kék reverendát én már nem csináltattam. A pappá szentelése után, 1995-ben, Nagykátára helyezték káplánnak. Két év töltött ott. - Az volt a célom, hogy a plébánost segítsem a tervei megvalósításában. Tulajdonképpen, még nem is akartam önállóan dolgozni. A salgótarjáni Etes községben volt az első önálló helye. - A községben laktam, s onnan láttam el három plébániát, ami hat falut jelentett. Itt kezdett el azon gondolkodni, hogy valójában mi is a lelkipásztor feladata a mindennapokban. - Hogyan lehet a híveket a lelkiekben segíteni, hogy minél imádságosabbakká váljunk? Hogyan lehet ennyi települést ellátni? Marad-e idő a közösség építésére? Milyen példákat lehet találni a modern egyházszervezésről a múltban vagy jelenben? Hogyan lehetne minél több embert bevonni az egyházközségi életbe? Ezek a kérdések foglalkoztattak. Az is kérdés volt persze, hogy egyáltalán, a sok misemondás mellett jut-e ideje más lelkipásztori munkára. - A válasz természetesen benne van az Egyházi Törvénykönyvben: pontosan megmondja, hogy mennyi misét mondhat a pap. Ha ezt betartjuk, más dolgoknak is tudunk prioritást adni. Én egyébként úgy éreztem - noha szeretem a gyerekeket, és nagyon jól érzem magam közöttük -, hogy elsősorban a felnőttek felé kell fordulnom: minél több embert bevonni a közösség életébe, és feladatokkal bízni meg őket. Sok tervem volt és van. Eleinte azonban talán túl nagy léptekkel akartam haladni. Érsekvadkertre egy évvel ezelőtt helyezte a püspöke. Ellátja Borsosberényt is, amelyhez még hozzátartozik Horpács és Pusztaberki. Kinevezett tagja az Egyházmegyei Papi Szenátusnak, és főreferens a Hitoktatási Bizottságban. - Előző plébániámon két lelkipásztori kisegítőm volt. Akkor egy interjúban kiderült, hogy családalapításuk előtt foglalkoztak a papi hivatással is; talán egyszer diákónusokká is válnak.  Szerintem ez az Egyház jövője: egyre több kisegítő veszi át a lelkipásztori munka egyes részterületeit (remélem jelenlegi szolgálati helyemen is lesz még több segítségem). Ef Nándor, 2004. szeptember 19-én

Azóta... A fenti cikk érsekvadkerti plébánosságom idejéből való. Amivel a cikk befejeződött, azzal folytatnám: mindkét lelkipásztori kisegitőt (ez olyan mint itt a Pastoralassistent) - püspöki engedéllyel - meghivásuk után magam avathattam fel (akkor még kevés ilyen segitő volt az egyházmegyében), és hála a Gondviselésnek, évekkel később  mindketten diákónussá szentelődtek és mindketten családos diákónusként plébániavezetői feladatot kaptak. Az én papi életemben is a cikk óta több szép fejezet volt. Kaptam egy év lehetőséget a bécsi egyházmegyében szabbat-évre, amit lelkipásztorkodás mellett kiegészítettem továbbtanulással a bécsi egyetem. Azután egy lelkiekben gazdag 9 év következett Vecsésen. Az ottani munkatársak, közösségek, hívek nagy része kész volt egy kis "Isten országa" építésére.  Akkor ismerkedtem meg egy elmélkedő imafüzérrel, aminek - mondjuk igy - magyar nyelvű apostola lettem, s amely sokat segitett lelki életemben, és remélem, hogy még sokaknak fog segiteni. Ez a Krisztusfüzér (ld. itt bővebben...) Vecsési plébánosi időmre máig hálával gondolok vissza és nem is szívesen jöttem el onnan, mikor 2 évre átvettem az augsburgi magyar misszió vezetését. Onnan hívott el a kedves zürichi egyházközség, ahol örömmel folytatom lelkipásztori életem. (ld. www.magyar-misszio.ch)

youtube videó: Beszélgetés a svájci egyházi tapasztalokról,
a Krisztusfüzérről - a Mária Rádió stúdiójában 2019.nov.5-én.
Péter atya segítői a beszélgetésnél: Kerékgyártó Evelin, Frics Zoltán és felesége Szilvia

 

Szentkép a pappászentelésem 25. évfordulójára (kattints a képre):

Szeretettel: Péter atya

2020.júl.3.